ÉN IS VOLTAM MENEKÜLT!

[good_old_share]

Ketten maradtunk otthon az öcsémmel, és ültünk az asztalnál a konyhában, egymással szemben. Azt mondja Atti váratlanul nekem: Romi, én kiszökök. Megfogalmazta azt amin én már hetek óta törtem a fejem, csak azt nem tudtam hogy ő is így van vele.. A terv fontos része volt ez is többek között, hogy senkinek nem beszélünk arról, mire készülünk.

Igazából a mai eszemmel azt gondolom, hogy vakmerő, életveszélyes és minden információt nélkülöző, de annál elszántabb volt az elhatározásunk. Megbeszéltük, hogy 16-án indulunk, mert aznap volt Atti születésnapja, és 18 év alatt visszatoloncolták volna a magyar hatóságok, ha sikerül is átszöknünk.

Néhány adalék info az akkori, Erdélyi viszonyokról. Akit szökésen kaptak a román katonák, azt jól elverték, megalázták, majd átadták a Militia nevű önkényszervezetnek. Ők is jól megverték, majd lenyírták kopaszra, hogy ha legközelebb bárhol a határszélen látják, akkor könnyebben kiszúrják. Akkoriban még nem volt divat ez a 3mm-es haj, ugyebár..

Ez volt a szerencsésebb eset.

 

Sok esetben lelőtték a határsértőt, mint egy kutyát. Olyan esetek is előfordultak, hogy már a Magyarország területén haladó embernek is utánalőttek. Aztán visszahúzták román területre, és vaskoporsóban, lehegesztve eltemették. Azt mondták a hozzátartozóknak, hogy kihallgatás közben infarktust kapott, és meghalt.

Azt hiszem, mi sem fogtuk fel egészen hogy mire is készülünk, a magyar-román határ napi téma volt a nyugati sajtóban, mint a világ egyik legjobban őrzött, és legveszélyesebb területe.

Majd elfelejtettem, nekem volt akkoriban egy szerelmem, és őt mégiscsak beavattuk a tervünkbe hiszen őt is vinni szerettem volna. Hát az gyakorlatilag úgy sikerült, hogy megkértem a kezét kedden este valahogy így:

Erika, akarsz a feleségem lenni? Igen, válaszolta. Jó, de akkor holnapután, csütörtökön szökünk Magyarországra…

Fél percet sem gondolkodott, azt mondta: OK! Vagy ő volt hasonlóan merész, mint mi, vagy én voltam olyan ellenállhatatlanul jó pasi.

Eljött a csütörtök délután, és mi elkezdtünk készülődni, beöltözni Attival. Csupa sötét, lehetőleg fekete ruhákba.

Egyszer csak megjelent az ajtóban Mámi. A nagymamánk. Megkérdezte, hogy hova indulunk? Mondtuk neki az előre kiagyalt fedősztorit, hogy Erikának egy Váradi barátnőjéhez megyünk, vonattal mindhárman. Ki ássa fel a kertet, akkor, ha elmentek? De hát holnap már jövünk is vissza, Mámi, mondtuk neki. Több mint 4 év után jött el az a holnap..de ne szaladjak úgy előre..

Elindultunk a városon keresztül a vasútállomásra. Egyszer csak jön szembe velünk Mamika, az édesanyánk. Akkor tartott munkából hazafelé, ezzel nem is kalkuláltunk. Hát ti hova igyekeztek? Várad, barátnő…Mamika anyai ösztönnel érezte, hogy valami nem stimmel. Miért nem mondtuk ezt hamarabb, ki az a barátnő, meddig maradtok…stb.

A vonatot el kellett érni, így felgyorsított hazudozással kimagyaráztuk magunkat és nagyobbakat kezdtünk el lépni.

Felszálltunk a vonatra, én bevettem két nyugtatót, annyira féltem és ideges voltam..

Megérkeztünk Székelyhídra, ez volt vasúton a legközelebb a magyar határhoz. Olyan isteni szerencsénk volt, hogy amikor leszálltunk a vonatról, az emberek a román foci-válogatott kapusát megismerve az utazók között, őt ünnepelve, nem figyeltek az idegenekre. A kutyás járőrök is Ducadam-ot éljenezték, mi pedig hátra osontunk a vonat háta mögé, majd elindultunk a faluban.

Egyszer csak jön szembe velünk a kihalt utcán egy katona és egy milicista beszélgetve. Nem volt már mit tenni, mentünk szembe velük, szótlanul és elszántan mindenre. Én akkor biztos voltam abban, hogy eddig tartott az utunk. Lehúzódtunk, és elmentek tovább…HÚ!

Aztán bevetettük magunkat a kukoricásba. Olyan este 7 körül lehetett már, november 16. Már sötét volt egészen.

Mentünk az iránytű segítségével, annyit tudtunk csak hogy északnyugat felé kell haladnunk, amíg elérjük az Ér folyót, majd ha átkeltünk rajta akkor csak nyugat az irány.

Egyszer csak szembe velünk a folyó…gondoltuk mi akkor ezt így. Ez azonban egy tankárok volt, megnehezítendő a magunkfajták dolgát. Innen el is tévedtünk, mivel rossz irányt vettünk, azt gondolva, hogy ez volt az Ér.

A semmi közepén osonunk a sötétben, libasorban. Elöl Attis, középen Erika, én zárom a sort..Egyszer csak a szemem sarkából látom a holdfénynél, hogy fekszik valaki tőlem kb. 2 méterre a földön. Meghűlt bennem a vér, de mentem tovább. Kb 10 perc múlva Atti a fülembe súgja: Láttad? Igen, ők is látták az embert hason fekve. Mai napig sem tudom, élt-e? katona volt-e, vagy szökevény.

Hirtelen nappali fény lett szemből! Ösztönösen hasravágtuk magunkat egy szántás közepén voltunk. Bekapcsolták a reflektorokat a határőrök, körbeforgatták, majd kikapcs. Ezt aztán 20 percenként ismételgették, így itt már csak kúszva mentünk tovább.

Fekszünk a szántásban, Erika súgja: pisilni kell. Mondom nekem is. Atti: pisiljetek fekve. Így is lett. Azóta sem próbáltam meg. Mai napig elképzelni sem tudom, hogy Erika ezt hogy oldotta meg.

Na, itt az Ér folyó..hú b@.. meg! Akkor nem jó az irány. Meg ez mély, hogy jutunk át? November 16 éjjel kb 11 óra…Levetkőztünk, Atti átúszott Erikával a hátán, majd velem is, mert én akkor még nem tudtam úszni. Megyünk, gyalogolunk tovább.

Hajnal 2 óra körül vizes ruhában, kb 20 kilométer gyaloglás után kissé hitevesztetten, meglátunk messze, nagyon messze egy település fényeit. Hol lehetünk? Az ott Magyarország, vagy Románia? Eltévedtünk, kezdtük feladni. Azt mondtuk, odamegyünk, abba a faluba, vagy városba amit látunk és ha az Románia akkor megadjuk magunkat, csak valaki inni adjon egy kis vizet, és lehetőleg ne lőjön agyon.

Furcsa volt, hogy egy útra értünk a semmi közepén. Rátértünk, és mentünk rajta. Aztán ott egy tábla az út mentén: Fäsia trupelor de gränicieri. Ez állt rajta. Magyarul: A határőr csapatok sávja. Akkor jöttünk rá, hogy mi gyalogolunk a szépen felgereblyélt határsávon, az úgynevezett senki-földjén, ahol bármikor felbukkanhat egy katona és lebuktunk.

Nem túl messze tőlünk kutyák ugattak. Nagyon féltem, gondolom Attiék is. Most a határhoz értünk, szuper! Végre! De merre lépjünk a sávról??! Nem tudtuk, hogy ha lelépünk róla, nem-e visszamegyünk Romániába..Most mosolygok, ahogyan írom..akkor be voltam sz@..va.

Ne maradj le semmiről! Kattints és iratkozz fel a hírlevélre: https://netextra.hu/newsletter/

Isten megsegített minket, remegve a hidegtől és a félelemtől megpillantottunk egy marha-nagy követ. Fehérre meszelt kő, az egyik oldalán egy nagy R betű, a túloldalán egy H betű. H, mint HUNGARY!

Szinte szaladni kezdtünk, hátrafelé nézve, nehogy utánunk jöjjenek. Traktorúton haladtunk tovább, egy tó mellé értünk. Hajnali 4 óra körül lehetett, még mindig nem voltunk 100 %-ban biztosak hogy Magyarországon vagyunk. Atti leszaladt a tó partjára, mert láttuk, hogy ott egy tábla, rajta felirattal: a tóban fürödni tilos és életveszélyes. Heuréka!

Elgyötörten, megfázva, beértünk egy kicsi faluba. Megláttuk az első Trabantot, magyar rendszáma volt. Istenem, megérkeztünk. Sikerült!!!

 

Olyan volt, mint egy álom..az utcákon közvilágítás, a cukrászda kirakatát bámultuk, azon tanakodva, hogy vajon az a sok finomság eladó, ilyen is létezhet? Nem mintha lett volna egy forint is a zsebünkben, de mosolyogva bámészkodtunk. Jött szembe egy biciklista. Lassított, majd leszállt. Néz..majd megkérdezi: Szöktetek?

Munkába menet, bevitt minket a teherautójával a szomszéd falu határőrsére.

Ott átadott minket a magyar katonáknak, akik őrizetbe vettek minket, reggel 8 óráig. Fegyverrel kísértek még a wc-re is. Adtak zsömlét meg májkrémet a sajátjukból. Úgy ettük, mint aki soha nem látott ilyet. Nem is láttunk sokat májkrémet Romániában gyerekkorunkban.

Reggel megjöttek a tisztek és kihallgattak minket egyenként. Beültünk egy katonai járműbe, ahol már ültek páran, ők is azon a határszakaszon szöktek, azon a november 16-án éjjel.

Menekülttáborba kerültünk, ahol két hét után munkát találtunk egy távoli városban, Egerben.

Itt kezdtünk új életet, egy szebb jövő reményében, igazán a nulláról. Nem volt egy fillérünk sem, a gyár, aki alkalmazott mindhármunkat, onnan kaptunk előleget, hogy enni tudjunk és albérletet kivenni. Volt egy fazekunk, abból ettünk levest, utána főzött Erika második fogást és azt is megettük. Boldogok voltunk, nem aggódtunk a jövőnk miatt.

Most itt abbahagyom, mert rengeteg fordulat, újrakezdés, változás volt azóta is életemben. Az azonban legyen egy másik alkalomra való olvasnivaló, ha érdesnek gondoljátok, rendben?

És köszönöm, hogy elolvastátok..

Zárszó: Azt kérem imában Istentől, hogy visszavezessen engem ahhoz a tisztalelkű, akkori önmagamhoz, aki mindennek tudott örülni, mindenkinek akart segíteni, és önzetlenül, nagyon nagyon szeretni a családját.

Eltávolodtam ettől a Romitól, tévutakra keveredtem, de Isten meg fogja hallgatni imáimat, és leveszi rólam ezt az álarcot amit a tévutakon magamra öltöttem, és én már nem tudom letépni, annyira hozzám nőtt. Tudom, hogy sikerülni fog, hiszen nem azért születtem kétszer is újjá, hogy silány emberként végezzem. Na de ezekről máskor, hagyjunk máskorra is, ahogy ígértem. Romi(ka)

[good_old_share]