1967. március 30-án egy viharos éjszakán Davis Morris Munroe Falls-i lakos hazafelé tartott kocsiján. Éjszaka 2.30 óra körül, amikor elérte a Munroe Falls-i dombtetőt, az út bal oldalán tőle 20-30 méterre, fényes kónikus tárgyat pillantott meg.
Morris 50 kilométeresre csökkentette a sebességet és csodálkozással figyelte a különös tárgyat. Mintegy 8 méter magas lehetett, alapszélessége talán 4 méternyi. Egyszerre azonban figyelmét újra az úttestre kellett összpontosítania.
Fényszóróinak fényében az úton megpillantott négy-öt, narancsszínű egyenruha-szerűségbe öltözött szaladó alakot (?!) Fékezett, de már későn. Nem tudta időben megállítani a kocsit és egyiküket megütötte.
Még 2-3 métert csúszott a nedves aszfalton és megállt. Első gondolata az volt, hogy leszáll és elsősegélyt nyújt, de átvillant rajta a gondolát: „Ha megsebesítettem valamelyiküket, meg fognak ölni!” Lenyomta a gázpedált és teljes sebességgel tovaszáguldott.
Virge Tarlton a Goodyear UFO Societytől az eset kapcsán riportot írt a Saucer Scoopnak, amelyet így fejez be: „Minden utólagos kutatás arra vall, hogy Morris igazat mondott. Az esetet megelőzően, már néhány napja, éjszakánként jelentések érkeztek különféle alakú narancsszínű fényekről.
A balesetet követően ezek hirtelen elmaradtak. Most, ismét csaknem minden éjszaka érkeznek jelentések különféle fényekről… és csak azt kérdezhetem: hogyan fog mindez végződni?”
Ami Frank Edwardst illeti, ő erősen hangsúlyozza, amint ezt bárki tenné, hogy ilyenszerű híradásokat a legnagyobb fenntartással kell fogadni, minthogy nagyon nehéz elhatárolni egyes feltűnni vágyó emberek képzelődésének termékeit az igaznak látszó, vagy legalábbis jóhiszemű beszámolóktól.
Mi több, Edwards hangsúlyozta, milyen rossz szolgálatot tettek a jóhiszemű kutatásnak azok a publicisták, akik kellő ellenőrzés nélkül tettek közzé – olykor alaposan kiszínezve – hasonló híradásokat. Maga is idéz egy példát bizonyos Frank Scullyval kapcsolatban, aki jó újságíró volt, csak éppen nem ellenőrizte kellőképp az adatait, ha hálás témát talált, s beugrott egy mesének valamiféle lezuhant csészealjról, amelyben – állítólag – emberhez hasonló lények tetemei voltak.
Aztán az UFO-kutatók egyik szakfolyóirata, a True kiderítette, hogy a „tudós”, akitől Scully az adatait szerezte, valójában körözött szélhámos volt, a történetben szereplő „elektronikai szakember” pedig villanyszerelő.
Scully végül is nevetségessé tette magát, aminek – akár csak a többi hasonló esetnek – Edwards szerint az volt a rosszabbik következménye, hogy a szenzációhajhászás eredményeként nevetségesség gyanújába keveredtek olyan szemtanúk is, akik csakugyan valami szokatlannal és megmagyarázhatatlannal találkoztak.
Mindezt előrebocsátva Frank Edwards kizárólag olyan esetekről számol be, amelyeknél a körülmények igazolni látszanak ha nem is az eset valóságát, de legalább a szemtanúk szavahihetőségét.
A fenntartás és a feltételes mód azért persze – akárcsak eddig – változatlanul indokolt az ügy tárgyalásában. ,Az első megbízhatóbbnak látszó beszámoló, amely felkeltette érdeklődésemet a kis zöld emberek iránt – írja Edwards – a The Steep Rock Echo című folyóirat 1950. szeptemberi és októberi számában jelent meg.”
(Tudni kell, hogy az asztronómusok már régóta Little Green Mennek, azaz kis zöld embereknek nevezik egy nagy sikerű tudományos-fantasztikus elbeszélés nyomán a távoli csillagokon esetleg feltételezhető értelmes lényeket, akik talán rádió-összeköttetést akarnak teremteni velünk, s az angol elnevezéséből alkotott betűszóval még LGM-ként is jelzik ezeket a rádiójel forrásokat.
Az Edwards által idézett lap egyébként a Steep Rock-i – Step Rock Lake, Ontario állam, Kanada – nagy vasbányák szakmai folyóirata, amelyről a legkevésbé sem állítható, hogy szenzációra specializálta volna magát.)
.jpg "TALÁLKOZÁS KÜLÖNÖS LÉNYEKKEL 3.RÉSZ")
A beszámoló, amelyet Edwards említ, az Echóban több oldalt tölt meg, így hát az alábbiakban csak összefoglalóan ismertetjük. Bevezető jegyzékében a folyóirat főszerkesztője közli, hogy az esetről a bányavállalat egyik magas rangú tisztviselője és felesége számolt be, akik azonban névtelenek kívántak maradni, hogy ne váljanak nevetségessé.
A főtisztviselő és felesége, mint máskor is gyakran megtették, kirándultak Sawbill Bay-be, a Steep Rock-tó egyik keskeny és mély öblébe, amelyet nagy sziklák ölelnek körül.
Az öböl bejárata alig 100 méter széles, maga az öböl pedig ív alakú, így a tó felől az öböl nagy része nem látható. Csendes, eldugott hely tehát az öböl, amelyet minden oldalról sziklák védenek a kíváncsi tekintetek elől.
1950. július másodikán a délutáni órákban a főtisztviselő és felesége kikötötték motorcsónakjukat egy keskeny homokstrand közelében, a vízre hajló lombok alatt. Az öbölből a csónak nem volt látható, minthogy a kikötőhelyet a vízből kiemelkedő sziklák elrejtették. Nagyjából annyi idő telt el, amennyi idő alatt megettek két szendvicset és megitták a termoszban magukkal hozott teát, s már éppen készültek lepihenni, amikor érezték, hogy körülöttük megremeg a levegő.
A férfi előbb azt hitte, hogy egy dinamitos robbantás légnyomásáról lehet szó, ezt a lehetőséget azonban nyomban elvetette, minthogy nem hallatszott semmiféle dörrenés és több kilométerre voltak a legközelebbi bányától.
Minthogy a levegő különös remegése nem szűnt, a férfi felkúszott az egyik sziklára, amelyről áttekinthető volt az egész környék. Csúcsánál a szikla hasadt volt, s a szűk hasadékon át szerencséjére szétnézhetett, anélkül, hogy őt megpillanthatták volna.
Az Echo közli a férfi írásos nyilatkozatát, amelyből az alábbiakat idézzük:
“Kitekintettem a hasadékon, s a szemközti part mellett, mintegy négyszáz méterre az öböl bejáratától nagy, csillogó tárgyat láttam úszni a vízen. Gyorsan lekúsztam feleségemhez, aki rám tekintett s megkérdezte, hogy mi történt. Igyekeztem nyugodt maradni s elmondtam, amit láttam. Aztán mindketten felkúsztunk a sziklán és kitekintettünk a hasadékon. A tárgy még ott volt.
Peremüknél egymáshoz illesztett két hatalmas tányérhoz hasonlított. Fekete keretbe foglalt ablakok voltak láthatók rajta, körös-körül, az ablakok közötti távolság egy méter lehetett. A jármű alsó fele a vízen úszott, vagy közvetlenül a víz felszíne fölött lebegett, így az alját nem láthattuk.
Felül nyitott csapóajtó féleség volt látható, a konstrukció tetején pedig mintegy tucatnyi különös kis teremtmény sürgölődött. A szerkezet fölött mintegy két és fél méteres magasságban valamiféle kerék alakú tárgy forgott körbe-körbe egy központi pont körül. A kerék adott pillanatban, amikor éppen szembenézett velünk, megállt s akkor a kis teremtmények is felhagytak a sürgölődéssel.
Látszólag mindannyian a sziklahasadékot figyelték, amely mögül néztük őket. Ösztönösen visszahúzódtunk és meglapultunk egy kő mögött. Amikor hátrafordultam, hogy megnézzem, hogyan kúszhatunk le a legkönnyebben, mozgásra figyeltem fel a bozótban. Az öböl túloldalán, éppen velünk szemközt, szarvas vonult le inni a tóhoz.
A kis teremtmények meg a kerék a szarvas felé fordultak, a kerék azonban továbbfordult, mint korábban is, s nem zavarta a szarvas jelenléte. Azt hiszem, hogy az előttünk álló szikla fedezett bennünket a kerék elől.
Mindketten láttuk, hogy a kereket az egyik kis teremtmény irányítja egy emelvényről, közvetlenül a kerék alatt. A lény vörös színű, sisaknak látszó valamit hordott a fején. Az összes többi mélykék színű sisakot viselt.
Mindannyian egyforma növésűek voltak, 1 méter, 1 méter 20 centiméter magasak lehettek. Egyforma volt az öltözékük is, mellmagasságban magukon hordtak valamit, ami fémes csillogásúnak látszott, öltözékük anyaga karjukon meg lábukon valamivel sötétebb színű volt.
Ebből a távolságból (mintegy háromszáz méterről)’ nem voltak kivehetők arcvonásaik, amennyiben voltak arcvonásaik. A legjellegzetesebb az volt, hogy ezek a lények úgy mozogtak, mint az automaták, s nem mint az emberek. Nem fordultak derékból, mint mi, hanem egyszerre kellett hogy elfordítsák egész testüket, ha más irányba akartak fordulni.
Láttam, amikor a teremtmények egyike megragadta és felemelte egy hihetetlenül élénkzöld tömlő végét, majd rendkívül nehézkesen elforgatta a lábait, hogy eredeti helyzetétől eltérő irányba léphessen. Ezzel egy időben feleségem is, meg magam is erőteljes, szabályos hangra lettünk figyelmesek, úgy hangzott, mintha vizet szivattyúznának egy tömlővel, egy másik tömlőn pedig mintha a vízbe eresztenének valamit.
Újra meg kellett húzódnunk a forgó kerék miatt, s amikor néhány pillanat múlva ismét kinéztünk a hasadékon, a tárgy tetejéről minden eltűnt, a gépezet már kezdett is felemelkedni a vízről. Mintegy két és fél méterre lehetett a levegőben. A víz felszíne, ahol előzőleg állt, kékes-vörös volt, aranyszínű reflexekkel. A tárgy becslés szerint középen mintegy négy és fél méter vastag lehetett s három és fél méter vastag a szélein. Éreztük a széláramot, amikor eltávolodott, mintegy negyvenöt fokos szögben emelkedve, hogy aztán egykettőre eltűnjék a távolban. A szemközti part két fájához viszonyítva, átmérőjét mintegy 14,5 méterre becsültük.”
B. J. Eyeton, a Steep Rock Mining Company fővegyésze, aki egyben az Echo főszerkesztője is volt, mindehhez még hozzáfűzte, hogy mások is láttak ebben az elszigetelt öbölben hasonló tárgyat, ha ugyan nem ugyanezt.
A többiek is kijelentették, hogy emberi formájú, rendkívüli kis teremtményeket láttak az UFO-n, akik közeledőikre sietve eltűntek.
A legrészletesebb beszámoló azonban az említett főtisztviselőé és feleségéé volt. Eyeton terjes mértékben megbízott szavahihetőségükben, minthogy jól ismerte mindkettőjüket.-rejtelyekszigete
