Öreg festő, menjen hátra, mindjárt tüzelünk!

 

Mednyánszky László életét és munkásságát számos legenda lengi körül. Most ebből szemezgetünk.

 

A Nagy Háború kitörése után nem sokkal hozta létre a hadvezetés a Sajtóhadiszálláson belül a Művészcsoportot, hogy az újságírók tudósításai mellett a képzőművészek is megörökítsék a háborús eseményeket.

Az első nagy világégést festményen megörökítők között az egyik leghíresebb a háború idején már a hatvanas éveit taposó báró Mednyánszky László (1852–1919).

A festmények, amelyeket a bécsi hadügyminisztérium által létrehozott Sajtóhadiszállás kötelékébe kerülve készített 1914. szeptemberétől kezdve a fronttal együtt vonulva, végigjárva a legfőbb hadszíntereket, ahol az Osztrák–Magyar Monarchia hadserege megfordult Galíciától kezdve, Szerbián és Oroszországon át Olaszországig, Dél-Tirolig.

A frontrajzolások szüneteiben pedig bécsi és budapesti műtermeiben dolgozta fel harctéri élményeit és mutatta be nagy korabeli háborús kiállításokon Bécsben, Villachban és Budapesten. Az öreg báró háború iránti rajongásában – igaz, a nagyközönség előtt többnyire rejtve – nagy szerepet kapott, a magát leginkább a csavargók között jól érző arisztokrata művész vonzódása az ember testi és lelki katasztrófái, állati ösztönei, kiszolgáltatott helyzete iránt.

„Amit itt tapasztalok, látok és hallok naponként, olyan nagyszerű, rémségesen szép, felséges, hogy ezt még a legnagyobb drámaíró se volna képes olvasóival megértetni.” Mednyánszky minél több mozgalmas akciót, drámát szeretett volna látni, azonban igazi harctéri pillanatok csak ritkán jutottak neki. Az utánpótlással együtt mozogva a leggyakrabban vonuló foglyok és trének, lövészárok, fogolytábor, sorakozó, illetve a harcok környezetében fekvő természeti és építészeti motívumok kerülhettek elé, mint megörökítendő témák, motívumok. 

Így! Most már lőhetnek… Köszönöm!

Mednyánszky László front-életéhez egyébként számos anekdota kapcsolódik. Íme, az egyik:  „A háború vége felé hosszú hónapokat töltött az olasz fronton, nem hátul, a törzsnél, hanem, az első vonalban, gyakran a legvadabb ágyú-és puskapárviadal közepette.

Jellegzetesen nyurga figuráját, kackiásan felcsapott huszársapkáját a front mind a két vonalán jól ismerték. Igen: a frontnak mind a két oldalán, hiszen az olasz arcvonal egyes részein kavernák, lövészárkok aránylag közel voltak egymáshoz, s az olaszok is rokonszenves érdeklődéssel figyelték a művészt, aki ihletett hévvel, a munkától elragadtatva készítette rajzait, vázlatait, és egy-egy sziklaoromra kitelepedve, fittyet hányt a fütyülő golyóknak.

Történt pedig, hogy az olasz oldalon támadásra készülődtek. De mielőtt a Doberdó tájainak egyik hírhedett pergőtüzét megindították volna, a tüzérségi megfigyelőben gubbasztó olasz katona észrevette a nyugodtan rajzoló Mednyánszkyt.

A művészet iránt érzett tisztelet és lelkesedés kissé túllódította az olaszt a fegyelmi szabályzaton, mert kezéből tölcsért formált, és harsány hangon átkiáltott a magyar vonalba: – Öreg festő, menjen hátra, mindjárt tüzelünk…! Mednyánszky barátságosan visszaintegetett, és teli torokból, szép olasz szóval válaszolt az ellenséges hadfinak: – Grazie mille, uraim! Icipici kis türelmet kérek, una piccola pazienza…Néhány vonás csak…mindjárt befejezem a képet…Így…Most már lőhetnek…köszönöm!”