Most nem arról lesz szó, amiről azok számolnak be, akik a halálközeli állapotban látják önmagukat testükön kívülről. Nem a lélek (tudat, szellem?) pillanatnyi, néhány percig tartó vándorlását elemezzük. Amiről most szó lesz, ha szabad így mondani, sokkal érdekesebb.
Akadnak emberek, akik valamilyen – ma még ismeretlen módon – képesek maguknak még egy testet generálni, méghozzá a szó fizikai értelmében. A két világháború között Ausztráliában élt a sokak által rendkívül izgalmas egyéniségnek tartott Louis Rodgers. Mint médium is szerepelt, de nem ez volt hírnevének oka.
Bár a rendőrség szélhámosságra gyanakodott, ezért figyelték is, de semmit sem tudtak rábizonyítani és később is csak azt állapíthatták meg, hogy “tiszta” volt. A férfi körüli szóbeszéd azonban mégsem ezt sugallta, mivel azonos időben többfelé is felbukkant. Akadt, aki egypetéjű ikertestvérre gyanakodott, ám ezt – mint látni fogjuk – megcáfolták.
Miközben a rendőrség semmiféle bűnügyet nem talált Rodgers körül, befejezte a vizsgálatot, ám rögtön újabb indult körülötte, de ez egészen másfajta volt. Dr. Spencer, az Ausztrál Pszichikai Kutatóintézet igazgatója úgy döntött, tudományos karrierjét kockára téve végez néhány vizsgálatot a furcsa médiummal. A kockázatot szó szerint kell érteni, hiszen a lélektan kutatói már a múlt század elejétől nagyon ellenségesen viszonyultak az efféle különleges képességű emberekhez és kollégáiknak “nem ajánlották” a velük folytatandó kutatásokat…
Hogy ne vádolhassák csalással, dr. Spencer is a rendőrség segítségét kérte, de bevont az ügybe egy magándetektívet is. A rendőrség Melbourne-ben diszkréten figyelte Rodgerst, és a magándetektív sem szállt le róla. Rodgers pedig, talán ezért, talán más okból elvállalta, hogy három hétig ott marad, és vállalja a vele való kísérletezést. A pszichológus és a kollégái éjjel-nappal együtt voltak vele, mégis fura dolgok történtek.
Egyik nap éppen együtt reggeliztek, amikor megszólalt a telefon. A magándetektív jelentkezett Sydneyből! Vagyis légvonalban csaknem kétezer kilométernyi távolságból – és közölte, hogy idáig követte Rodgerst, aki megszállt egy hotelben.
– Kötve hiszem – felelte dr. Spencer. – Mivelhogy én meg itt reggelizem vele…!
Maga Rodgers az ilyen pillanatokban csak mosolygott. Azt mondta: ha akarja, megkettőzi önmagát és az a másik fele semmivel sem rosszabb mint ő. Az is ugyanannyit tud, mint ő, ugyanolyan a külseje, sőt… az voltaképpen ugyanaz az ember, csak egy másik példány! És tudata is ott van vele, amikor csak akarja, láthatja azt, amit az a másik példánya lát, például éppen abban a pillanatban Sydneyben, miközben ő itt reggelizik doktor Spencerrel Melbourne-ben!
A dolog teljesen érthetetlen volt, de Spencer nem adta föl. Újabb kísérletet készített elő. Úgy döntöttek, tanúk előtt bezárják Rodgerst egy szobába, amelynek nincs több kijárata, az ablakon rács, az ajtót pedig állandóan őrzik. Egy egész bizottság előtt vonult be Rodgers abba a zárt helyiségbe, de előtte maga javasolta: beszéljenek meg valamilyen jelszót!
Spencer gondolkodás nélkül kimondta az első szót, ami eszébe jutott: Liliom. Ezt követően Rodgers bement a szobába, rázárták az ajtót, és a bizottság pedig ott ült az ajtó előtt és várt. Alig negyedóra telt el, és csörgött a telefon. Sydneyben látták Rodgerst. Hamarosan újabb telefon – a sydneyi telefonközpontos név szerint kéri dr. Spencert.
Az igazgató felveszi a kagylót és bemutatkozik. És ekkor… Rodgers hangját hallja Sydneyből, amint bemutatkozik és közli: – A jelszó Liliom, doktor úr!
Hogy mi történt ezután, nem tudni. Illetve tudományos vagy rendőri vonalon lényegében semmi. Csak a történelem szólt közbe: kitört ugyanis a második világháború, amelybe Ausztrália, mint angol terület is belekeveredett.
Rodgerst behívták, és 1942-ben elesett a fronton. Így aztán titka sírba szállt vele együtt. Vagy mégsem? Valahol még megvan nemcsak a titok, de annak magyarázata is? Hány ilyen “Rodgers” élhet közöttünk most is? Egyszer talán erre a titokra is fény derül.-Rejtelyekszigete
