Julio Gonzalez Antes Buenos Aires-i lakos 1985 nyarának végén nagy útra készülődött. A huszonegy éves fiatalembert felvették a párizsi Sorbonne egyetemre, és aznap indult Franciaországba. Az előző héten meglátogatta vidéken élő szüleit, akik nagyon örültek a dolognak, és büszkék voltak Julióra.
A fiatalember kora délelőtt taxival ment a kikötőbe. A Santa Elisabeth nevű, görög zászló alatt közlekedő utasszállító hajó pontosan délben indult a rakpartról. Julio időben érkezett, az irodában érvényesítette jegyét, megkapta kabinja kulcsát és elindult. Meglehetősen hosszú, csaknem néptelen folyosón kellett végigmenniük az utasoknak ahhoz, hogy a hajóra vezető lépcsőhöz jussanak.
Julio félúton járhatott, amikor az egyik nyitott oldalajtó küszöbén fehér ruhás, körülbelül nyolcéves kislányt pillantott meg. A gyerek mosolygott, szemében mégis szorongás ült. Hívogatóan intett Juliónak. Ajka is mozdult. Talán szólt is? De Julio nem hallott szavakat. Azt hitte, a gyerek külföldi, azért nem szól. És bajban lehet, ha olyan kétségbeesetten integet: gyere, gyere.. !
Julio úgy vélte, ha tud, segít a gyereknek, hiszen bőven van még ideje a hajó indulásáig. A kislány másik raktárfolyosóra tért, előtte ment, sebesen szedte fehér harisnyás lábát. A fiatalember csak később értette meg: nem hallotta a gyerek lépteit. De erre akkor nem figyelt. Az ismeretlen kislány egy szobához vezette, és intett: oda menjen be. Talán ott van az a személy, aki segítségre szorul? Julio benyitott. A szoba csaknem üresnek látszott, afféle raktárhelyiség volt néhány polccal, szekrénnyel. Az ajtó bezárult a fiatalember mögött. Hiába próbálta ismét kinyitni. Julio érezte, csapdába került. De ki csalta ide, és miért? A kislány úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Többé nem látta.
Hosszú ideig hiába verte az ajtót, hiába kiabált. Senki sem sietett a segítségére. A raktárosok a hajó utasainak segítettek felhordani a poggyászt. Julio néha úgy érezte, a hangja nem is kerül ki ebből a helyiségből: mintha vattába burkolták volna a szobát. Nem tudta, mennyi idő telt el. Végre a szellőzőnyílásba kiabálva vert újabb riadót, akkor az indulási csarnok személyzete kiszabadította. Délután negyed kettő volt: a Santa Elisabeth már régen elment. Julio dühöngött, hogy lekéste a hajót. Telefonon felhívta a szüleit. Édesanyja furcsán reagált, amikor Julio leírta a kislány külsejét. Alig válaszolt valamit: “Majd elmégy a következő hajóval” – vigasztalta fiát.
Julio megtudta, hogy a következő hajó csak egy hét múlva indul Európába. Átíratta a jegyét, és hazament.
Pár nap múlva kétszeres megrázkódtatás érte. Híre jött, hogy a Santa Elisabeth éjszaka nyílt tengeren másik hajóval ütközött, és tizennyolc perc alatt elsüllyedt. Csaknem az összes utas a hullámsírba veszett.
A másik hírt az a levél tartalmazta, amit Julio édesanyja írt. Ebből megtudott egy családi titkot:mielőtt ő megszületett, anyjának volt egy házasságon kívül született lánya. Victoria hét és fél évesen, súlyos betegségben halt meg. A mellékelt fényképen Julio elszörnyedve, egyben hálásan ismerte fel élete megmentőjét, a legszebb fehér ruhájában eltemetett Victoriát.–legendavadasz
